1. nap – indulás
Egerben az Egészségház utcában áll egy emeletes lakóház, amelynek erkélyeit kék színű üvegtáblák díszítik. Állítólag ezt a házat az egriek a Lordok Házának nevezik (én nem tudom, nem vagyok egri), mert amikor épült, akkor az új lakásokat olyan drágán árulták benne, hogy nem engedhette meg magának bárki, hogy oda költözzön. Ez most azért jutott az eszembe, mert huszonpár éve, amikor először Máltán jártam, találkoztam ott egy családdal, akik egriek voltak, és éppen ebben a házban laktak. Akár még integethettünk is volna egymásnak otthon, mert én akkoriban pedig az utca túloldalán, az akkor még főiskola, ma már egyetem B épületében laktam kezdő tanárként. Viszont nem jut eszembe a nevük, és ez nagyon bosszant. Úgyhogy inkább válogatom tovább a zenéket, hogy legyen mit hallgatnunk a kocsiban a reptérig. Csinálok egy Mark Knopfler-válogatást a Spotify-on, de úgy látom, nemhogy a reptérig, hanem a Holdig is elég lenne, akkor is, ha csak a kedvenceimet tenném bele…
Valószínűleg nemcsak én kedvelem a Dire Straits zenekar lemezeit és Mark Knopfler szólóalbumait, mert amikor utazom, a legváratlanabb helyeken lehet őket hallani. (Egyszer majd erről, szóval Knopflerről meg a váratlan helyekről is írok valamit.) Jó lenne, ha tudnék valamit (bármit) olyan jól csinálni, ahogyan ez az ember tud zenélni. Akikkel ma utazom, sok mindenben jók, de közös bennük, hogy mindenféle OKTV-ken meg egyéb infóversenyeken indultak már, és hát nem nagyon van mit szégyellniük az elért eredményeiken. Ezúton is köszönöm, hogy ennyi időt és energiát szántak rá az évek során, hogy öregbítsék a Neumann hírnevét. Jelentem: sikerült! Szerettem volna nekik ezt meghálálni valamivel, ezért van ez a mai utazás…
Jankát és Nórit (akik kiegészítik az OKTV-s csapatot) Felsőtárkányban veszem fel, együtt utazunk Andrisékhoz, ő fogja vezetni az én autómat, én pedig a Bródy Könyvtártól kölcsönzött hétszemélyes másikat. A házuktól már Andrisnál van a kormány. Nem emlékszem, hogy ült volna már korábban is az autómban, de nem nagyon kell keresgélnie semmit, csak a kézifékkar szokatlan neki (az ő autójukban már nincs ilyesmi). A kemping kapuján kihajtva már egyértelműen látszik: jobban vezet, mint én.
A könyvtárnál a lányok és én átülünk a nagyobb autóba, a telefonom és az autórádió első próbálkozásra megtalálja egymást – örülök: zenénk már lesz.
Időben, talán még kicsit korábban is érkezünk Petiért a Sas útra, de azt mondja a telefonban, amikor hívom az érkezés előtt: nem bánja, mert már tűkön ül. Így a Neumannhoz is hamarabb érkezünk. Mivel délután van, az udvar már félig üres, mindkét autónak bőven jut parkolóhely. Lili két perc múlva már jön is, a kapu előtt pedig Dominik integet széles mosollyal – a nála kötelező viseletként szolgáló kalapban. Réka is befut pár perc múlva, de neki most nincs jó kedve… nem feszegetem, mi a baj, csak bízom benne, hogy utunk során elmúlik majd a rosszkedv. (Spoiler: elmúlt.) Együtt indulunk a Mátyás koli felé, természetesen fél Eger megkerülésével, mert a Rákóczi úton Almárig áll a sor a város felé a felújítások miatt. De Norbinak sem kell túl sokáig várnia ránk. Mindannyiunk közül az ő napja a legsűrűbb: reggel nyolctól ő még fizikából írt egy középszintűt…
Útközben az előző napi emelt szintű digitális kultúra írásbeli feladatairól beszélgetünk, de annyira, hogy szép nagy lendülettel el is húzunk Liliék háza előtt Verpeléten, hogy aztán 350-400 métert tolatni kelljen a vékony aszfaltcsíkon. Lili mosolyogva mondja, amikor beszáll, hogy éppen akkor lépett ki a ház ajtaján, amikor mi elszáguldottunk előttük, szóval pontosan számoltuk ki az érkezés idejét – én meg vörös fejjel nem tudok hová nézni a szégyenkezéstől, úgyhogy inkább be is kapcsolom a zenét…
A biztonsági ellenőrzésen meglepően hamar átjutunk. Három napja, amikor Hannoverbe utaztam, itt lépni nem lehetett, annyian voltak. Most közepesen üres a reptér, bámészkodunk, vizet és kávét veszünk, mindenki várja már a be- és felszállást. Én pedig megnyugszom végre, hogy minden sínen van, főleg miután átjutunk a beszállókapun anélkül, hogy nagyon méricskélnék a hátizsákjainkat, pedig van közöttük olyan, amely néhány mikronnal talán nagyobb, mint a megengedett méret…
Budapestből nem sokat látunk a felszállás után, mert rossz felé indultunk el, a Balatonból meg a felhők miatt semmit se, de a tenger néha-néha már látszik útközben. Próbáljuk kitalálni, merre járunk, de ez általában nem tud sikerülni. Peti közben végig sorolja a repülőgépünk minden tulajdonságát és jellemzőjét. Úgy látom, nemcsak a német nyelvvel és az infóval (meg ki tudja, még mivel) kapcsolatosan tájékozottabb egy átlagos érettségizőnél, de repülésügyi kérdésekkel is nehéz lenne zavarba hozni.
– Péter vagyok, jó estét! – mondom a bácsinak, aki egy, a nevemmel kinyomtatott papírt szorongat maga előtt a máltai reptéren egy kávézó asztalánál ülve. – Which country? – veti oda kicsit unottan, miközben kezet fog mindenkivel, aki két méternél közelebb megy hozzá a csapatunkból. – Hungary! – válaszolom neki szolgálatkészen, erre ő bólint egyet. Kérek tőle öt percet, amíg megveszem a Tallinja kártyákat a következő napok buszozásához. Sajnos csak négynapos van belőle, nekünk pedig elég lenne háromnapos is, de ez az én hibám: miért nem intéztem inkább négynapos kirándulást…
A parkoló felé megbeszéljük a sofőr bácsival, hogy Frederik Puszkasz (alias Pancsó) milyen jó focista volt, a világ egyik legjobbja. Ebben mindketten egyetértünk, én meg mosolygok magamban, mert külföldön mindig ez van, amikor megtudják, hogy magyar vagyok. Annyi mindent és mindenkit ismerhetnének és mondhatnának: a gulyást, a pusztát vagy a paprikát, meg Karikó Katalint, Krausz Ferencet, netán Semmelweis Ignácot, Neumann Jánost vagy épp Krasznahorkai Lászlót, de tízből tízszer Puszkaszt mondja mindenki. Magyarországot a világnak Puskás Ferenc jelenti. Alighanem neki köszönhetjük, hogy rajta vagyunk a térképen, bármelyik országban bárkinek is mondjuk, hogy hol a hazánk…
– Welcome to Malta! – csapja ránk a kisbusz ajtaját a sofőr bácsi, és csak a beszállás után rakjuk össze fejben, hogy itt nemcsak a kormány van rossz oldalon, de az utasoldali ajtó is. (Tényleg nem értettem, miért akarja, hogy a másik oldalra menjünk beszállni.) De nincs sok időnk gondolkodni, mert a bácsi elindul és úgy vezet, mint egy Fittipaldi. (Nagyjából azonos korúak is lehetnek…) Én lassan vizet facsarok a szék karfáiból, annyira szorítom mindkettőt, és nagy szerencse, hogy bekötöttem magam induláskor, mert a gravitáció nem tartott volna az ülésben, az biztos. A többiek szerencsére jókat nevetnek hátul, amikor 110–120 körül előzünk egy 90–100-zal száguldó másik autót a városon belül, de egyáltalán nem bánom, amikor a félórás utat valamivel kevesebb mint 17 perc alatt befejezve megállunk a hotel előtt.
Este megkeressük a tengert. Nem kell sokáig keresgélni, 150 méterre van a szállástól. Erős tengerszaga van és nagyon hullámzik, mert feltámadt a szél. Ezzel együtt is nagyszerű érzés ott lenni, és a lábam is csak alig remeg már az utazás után. Kicsit félve attól, hogy este 10-kor már nem találunk nyitva semmilyen helyet, ahol enni lehet, egy Meki felé vesszük az irányt, de nagyobbat nem is tévedhettem volna. Van olyan étterem, amelyik direkt csak este 10-kor nyit ki. Élelmiszerboltból is van legalább öt és mind nyitva is van, amíg beérünk a Mekibe, ahol megállapítjuk, hogy mindennek pont ugyanolyan íze van, mint otthon. Nórival, Jankával és Dominikkal aztán a hotel felé vesszük az irányt, a többiek még maradnak egy kicsit várost nézni. Az a mondás, hogy keresnek egy kaszinót, hogy nyerjenek egy kis pénzt az iskolának – bólintok, hogy ez kiváló ötlet, aztán elköszönünk. Lefekvés előtt írok még egy üzenetet mindenkinek egyenként Messengeren, hogy hívjanak, ha bármi zűr van, eszembe se jutott, hogy kellene egy csoportot csinálni. Petinek szerencsére viszont igen, úgyhogy innentől mi lettünk a Kaszinisták.
2. nap – Valletta és Sliema
Szerdán Vallettába, Málta fővárosába indultunk. Én reggel hat előtt szokás szerint már ébren voltam, ezért volt időm kimenni helyi a buszpályaudvarra, kicsit feltérképezni a terepet. Nem mondható bonyolultnak a máltai tömegközlekedés, viszont pontosnak sem. Ugyan van menetrend, de a sofőrök nem hagyják, hogy ez bármiben is befolyásolja az ő napi rutinjukat. Reggel kilenckor indul a mi járatunk, üres buszra szállunk, mindenkinek van helye, ami nagy szó, mert a városban a harmadik megállónál már tömve van a buszunk. Az utazás során többször is rácsodálkoztam, hogy mennyi ember felfér egy máltai buszra, és csak a sofőr vérmérsékletén múlik, hogy engedi-e még egyszer ugyanannyi embernek is a beszállást. Nem tudom, melyik a jobb vagy rosszabb: a tömegben ácsorogni és erősen kapaszkodni egy igen sportosan haladó buszon, vagy tudomásul venni a megállóban, hogy az egyébként is késve odaérő busz már meg sem áll, csak integet a sofőr, hogy bocs: nem fértek fel. Mindkettőt volt alkalmunk próbálni.
Vallettában először a Barrakka-kerthez mentünk. Itt mindennap délben és négy órakor ágyúlövéssel tisztelegnek, de mivel még csak 11 óra volt, nem vártuk meg, hanem rövid bámészkodás után továbbmentünk. (Miért kell minden lövés előtt már több mint egy órával tisztogatni azokat az ágyúkat…? De erre is volt 4-5 emberük. Egy újabb szakma, amelyet nem szívesen csinálnék…)
Következő úticélunk a Szent János-társkatedrális volt (lett volna), ahol is beálltunk a csoportoknak kijelölt sorba, amelyből a bejáratnál a biztonsági őr határozott hangon zavart vissza minket az egyéni látogatóknak kijelölt sorba, mondván, hogy a csoportot ők úgy értik, hogy van idegenvezetője is. Akkor is, ha ez nincs odaírva. A miénknek nem volt, az egyéni sor vége pedig nem látszott a bejárattól, így a templombelső megtekintése ma kimaradt. Nem baj, lesz miért visszajönnünk. Helyette továbbmentünk a Nagymesterek Palotájába, és jó sokat is időztünk bent.
Ebédelni a városközpont egyik teraszán ültünk le. A tulajdonos megkérdezte, honnan jöttünk (úgy tűnik, itt ez jelenti azt, hogy „Jó napot!”), és ismét szóba került Puszkasz, de nem azért, mert már hallott róla, hanem azért, mert ő a szomszédos Sliema focicsapatával játszott egyszer Pesten a Ferencvárossal a Pancho Arénában. Kérdeztem, hogy mennyi lett az eredmény, mondta, hogy kettő-egy. Megveregettem a vállát, hogy gratulálok, de nevetett, hogy ők kaptak ki.
Örültem neki, hogy a csapatunk elég bevállalós volt az ételek terén. Többen ettek helyi halételt, majd megbeszéltük, hogy valószínűleg három különböző szakács főzött ránk, mert volt, akié nagyon finom volt, de pl. Norbi étele el volt sózva, az én tenger gyümölcsei tésztám meg olyan íztelen volt, mintha hiánycikk lenne a só. Ugyan még csak két-három órája voltunk érdemben Máltán, de én ekkorra már totálisan leégtem, pedig nem is ez a nap volt a legmelegebb. Viszont az étterem teraszán már csak úgy jutott hely, hogy pont nem fértem be a napernyő alá.
Ebéd után komppal átutaztunk Sliemába, ahol sétáltunk egy nagyot a városban hegyre fel, hegyről le, majd elindultunk vissza San Pawl il-Baħarba, a szállásunkra. Bár abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy mi milyen városban is laktunk. A Booking.com szerint – ahol a hotelszobákat foglaltam – a hotel San Pawl il-Baħarban található. Ugyanott az utcatáblákon Qawra neve szerepelt, mint településnév, de a buszokra és a buszpályaudvarra már az volt kiírva, hogy Buġibba. Végül mindegy is, hogy hol van, de indultunk tehát haza. Illetve csak indultunk volna. A Google Térkép nem áll mindig a helyzet magaslatán, amikor járművet kell javasolnia a tömegközlekedéshez. Amilyen nekünk kellett volna, olyan pont nem jött. Jött helyette három másik, amelyik közül egyébként – mint utóbb kiderült – bármelyik jó lett volna egy darabig. Végül fel is szálltunk egy olyan buszra, amelyik éppen megállt előttünk, a számát már nem is néztem, csak azt, hogy jófelé álljon az eleje. Aztán leszálltunk ott, ahol a térkép szerint át kellett szállnunk egy másik járatra, és kipróbáltuk, milyen érzés, amikor nem áll meg a busz, hiába integetünk neki. Szerencsére negyedóra múlva jött a következő, immár jó sorszámú és jó irányba tartó járat, tele is volt üres hellyel és működött a légkondicionáló is. Mivel elég fáradt volt már mindenki, ennyi pont elég is volt a boldogságunkhoz.
Este elindultunk vacsorázni. Kikerestem vagy 20 étterem közül azt, amelyiket a legjobbnak gondoltam, de aztán csak az első helyig mentünk, amelyik a szálloda mellett van, kb. 30 méterre – ennyire futotta az erőnkből. Szinte biztos, hogy a pincér nem örült nekünk, mert bár nem adott hangot ennek, de a testbeszéde elég kifejező volt. Kicsit aggódtam is, hogy mi lesz ebből, de kiderült: alaptalanul. Azt hiszem, az egyik legjobb helyet fogtuk ki, amit csak lehetett. Amikor pl. mondtam neki, hogy mit választottam, azt mondta, inkább ne azt kérjek, mert van egészen friss haluk is. (Tőkehalat szerettem volna. Gondoltam, ugyanúgy sóban tartósítják és a szélben szárítják, mint a portugálok – mifelénk ilyet nemigen kapni. De aztán rábeszélt a friss halra. Ugyanaz a kétféle haluk volt, ami minden étteremben Európa ezen részén. Angolul az egyiket seabassnak, a másikat seabreamnek hívják. Ez utóbbit jobban szeretem, a horvátok és az olaszok orata / orada névvel illetik, magyarul pedig aranydurbincs a neve és bármikor bármelyik Lidlben kapni frissen. Szóval a Földközi-tenger környékén teljesen közönséges, cserébe nem lehet elrontani. Nekik sem sikerült. Nem vagyok benne biztos, hogy életem legjobb halát ettem, de abban sem, hogy nem.)
Andrissal és Petivel ültünk egy asztalnál. Kiderült róluk, hogy nem nagy halevők, de Andris megkóstolta és elégedett volt vele. Mondta, hogy gombát sem szokott, úgyhogy Janka levett párat a pizzájáról és odaadta neki. Másnap aztán megkóstolta a salátámból az olajbogyót és a kaprit, sőt egy kis kaviárt is. (Az Nóri tányérján volt, jobbára díszítésként, de ő nem kérte.) Tetszett, hogy Andris mennyire kíváncsi volt az új ízekre. Láttam, hogy a kalamata nem lesz a kedvence, de a kaprit nagyon szerette. Sajnáltam, hogy nem mutattam meg neki az Mdinai várfalon, hogy néz ki élőben a kapribogyót termő növény. Volt belőle annyi, hogy tán kiirtani sem tudják. De ne szaladjunk ennyire előre!
Viszont a legnagyobb és legbátrabb ínyenc egyértelműen Dominik volt. Ő aztán nem válogatott! Első ebédünkkor helyi hallevest kért, majd kieszegette a tengergyümölcsei tésztámról a garnélákat. A második napi vacsorakor kalamárit evett, és harmadnap csak azért nem kért polipot, mert abban az étteremben pont nem volt, ahol vacsoráztunk. Szóval ha lenne olyan érem, amit azért adnak, ha valaki kipróbálja a helyi ízeket, Dominik aranyérmes lett volna.
3. nap – Mdina és Dingli-sziklák
Harmadnap buszoztunk el a régi fővárosba, Mdinába, amely Rabattal egy települést alkot. Természetesen megint a frászt hozta rám a busz, mert nem arra ment, amerre a Google Térkép szerint mennie kellett volna, viszont nagyon gyorsan ment nem arra. Kiderült, hogy csak annyi történt, hogy a sofőr tudott egy rövidebb utat, szóval happy end lett az utazás vége, és bár a légkondicionáló nem nagyon működött a buszon, az rögtön kiderült a leszálláskor, hogy ez a nap még melegebb lesz – vagyis már van – mint a tegnapi volt.
Mdinában templomot, templomokat és szűk, kőből épített utcákat néztünk meg, és persze a várfalról a panorámát. A máltai templomok közül soknak van két tornya, és mindkét tornyukon toronyóra, melyek különböző időpontot mutatnak. Még az érkezésünk napján kérdeztem a száguldó minibuszon a csoportunk tagjait, kinek milyen ötlete van: miért ilyenek ezek a toronyórák. A helyes választ senki sem találta el, bár kimondottan eredeti ötletek is születtek. Az igazi ok az, hogy azért mutat különböző időpontokat a két toronyóra, hogy az ördög ne tudja, hogy mennyi a pontos idő, és így ne tudja azt sem, hogy mikor vannak bent a templomban a hívek.
Azt hiszem, ezen a napon fogyott a legtöbb fagyi – már ami a csoportunkat illeti. Rövid itt-tartózkodás után indultunk tovább a Dingli-sziklákhoz, amely egy gyönyörű panorámájú partszakasz, párszáz méterre a tengerszint felett (magyarul: párszáz méteres szakadék van a lábunk alatt, ha kimegyünk a szikla szélére). Itt megkerestük azt a két, párhuzamos nyomot, amelynek keletkezése a tudomány mai állása szerint teljesen bizonytalan. Így létezik egy olyan elmélet is, hogy ezt a két nyomot valamilyen földönkívüli jármű hagyta a sziklában, szóval ez a hely nemcsak gyönyörű, de UFO-leszállópálya is volt valamikor a történelem során.
Miután hazaértünk, a csapat egyik fele elutazott a Popeye-falunak is hívott településre, néhányan pedig az ideiglenes lakóhelyünk strandjára mentünk ki. Bár nagyon meleg volt a levegő, a vizet ez még nem győzte meg arról, hogy nyakunkon a nyár, szóval nagy elszántság kellett ahhoz, hogy valaki bemenjen, de mindenki elszánt volt. Mivel az egész sziget egy nagy szikla, a strandok is sziklásak, emiatt nincs homok, amely felkavarodhatna, és a víz mindig kristálytiszta. Emellett a máltaiak figyelnek a tisztaságra is, ezért eldobott szemét sincs a strandokon, legalábbis nem jellemző.
Este megint egy a hotelhoz közeli éttermet szemeltünk ki. A pincér nagyon alapos volt, mindenki rendelését felírta a papírjára, majd a végén egyenként visszakérdezett mindenkit, hogy biztosan azt írta-e fel, amit rendeltünk. Minden kérdésre válaszolt, mindent elsőre megértett és egyedül csak annyit kért, hogy majd egyben fizessünk, ne külön-külön. Majd meglepően gyorsan hozta is az ételt, mindenkiről pontosan tudta (fejből), hogy mit rendelt. A végén adtam neki is egy kis borravalót (mindig mindenkinek adtam), ami annyira váratlanul érte, hogy szerintem könnybe lábadt a szeme. Ezután mindenki vásárolt a szomszédos boltokban néhány kötelező vackot, hűtőmágnest stb., majd közösen felmentünk a hotelben a 319-es szobába, ahol én laktam. Előző nap ugyanis vettem egy üveggel a híres máltai üdítőitalból (még soha senki sem hallott róla, aki nem járt Máltán, de lehet, hogy az se mindenki, aki már igen): a Kinnie-ből. Szigorú voltam és közöltem a csoporttal, hogy addig senki sem mehet haza, amíg meg nem kóstolja (tudniillik nem akartam kiönteni a lefolyóba, ha már pénzt adtam érte). A reakciók vegyesek voltak, de általában a „kéred az enyém is?” és a „hát, ittam már jobbat…” közötti tengelyen mozogtak. Mindenki mást kóstolt ki belőle: ki a gyömbért, ki a tonikot, ilyen-olyan gyógynövényt, de azt hiszem, nem ez lesz a kedvenc emlékünk Máltáról. (Én, amikor huszonpár éve először megkóstoltam, imádtam. De az igazat megvallva, már nekem sem ízlett annyira.)
4. nap – Gozo és utazás haza
Utazásunk utolsó napján áthajóztunk Gozóra. Málta – az ország – nem egy, hanem három szigetből áll: Málta, Gozo és Comino szigeteiből. A legnagyobb Málta, Gozo a második és Comino a legkisebb. Utóbbin a Wikipedia szerint az állandó lakosok száma három négy fő, és a turisták leginkább strandolási céllal látogatják.
A két nagyobb sziget (Málta és Gozo) között éjjel-nappal közlekedő kompjárat biztosítja az átjutást. Az út kb. 20-25 perc, amelyet a felső fedélzeten ülve tettünk meg, ügyelve arra, hogy ne fújja el a szél a fejünket. Ugyanis iszonyú szél fújt útközben, de nekem nagyon jól esett, mert ez a nap is olyan volt, mint eddig az összes: melegebb az előzőeknél.
Gozón először a sziget „fővárosába”, Victoriába utaztunk, amelynek másik neve itt is Rabat, ugyanúgy, mint a fősziget régi fővárosáé. Itt felmásztunk a Citadellába egy pár panorámafotó kedvéért, majd némi kerülővel visszamentünk a buszvégeállomásra, hogy továbbutazzunk a Dwejra-öbölhöz.
Ez a partszakasz elképesztően gyönyörű a sziklaszirtjeivel, és innen nem messze található az Azure Window, pontosabban az, ami maradt belőle. Ez a valóban ablakkeret-szerű sziklaképződmény volt Málta egyik természeti jelképe, de 2017-ben egy viharos napon összeomlott, így már csak a helyét lehet megnézni.
Mi másfél órát töltöttünk itt el, javarészt ücsörgéssel és beszélgetéssel meg párezer fénykép készítésével, és biztosan állíthatom, hogy még maradtunk volna mindnyájan, de muszáj volt indulnunk a reptérre.
A reptér Dwejra-öböltől közúton és komppal mindösszesen 50 kilométerre van (ez az egyik legnagyobb távolság Máltán belül), viszont több mint 4 óráig tartott tömegközlekedéssel. A komp máltai (tehát már a túloldali) kikötőjéből direkt buszjárat indult (volna) a reptérre, de sehogyan sem akart jönni. Többen már tettlegességre készültünk a sofőrrel szemben, végül több mint 20 perc késés után beállt a megállóba, pedig ez a hely volt az egyik végállomása. Amikor felszálláskor az órámra (illetve annak helyére, mert nem hordok órát) mutatva jeleztem a sofőrnek, hogy idő van, szolgálatkészen csak annyit mondott: – Igen. Itt minden busz késik. Erre nem tudtam neki mit mondani, úgyhogy ennyiben maradtunk.
Útközben átmentük a városunkon (amelynek azóta sem tudjuk pontosan a nevét), és elmentünk Mdina erődítménye mellett. Szóval nagyjából újra láthattuk az elmúlt napok helyszíneit, Vallettát leszámítva – erre nem gondolt a sorfőr.
A reptéren túlzás nélkül egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, nem hogy ülőhely nem volt, viszont még a budapestinél is gyorsabban átjutottunk minden vizsgálaton, végül hajszálpontosan indulva magunk mögött hagytuk ezt a gyönyörű, túlméretezett kavicsot a Földközi-tengerben.
Hajnal négykor végül le tudtam feküdni én is, hogy aztán reggel fél hatkor – a szokott módon – felkeljek és kezdjem a napomat a megszokott rendben.
Sokat utazom, sokfelé jártam már, hamarosan újra útrakelek, és vannak olyan utazások, amelyek emléke idővel elhalványul – vagy éppen azért hagy nyomot, mert nem sikerült jól.
Ez a máltai kirándulás nem ilyen volt. Nagyon jól éreztem magam, de valószínűleg nemcsak azért, mert szép helyen voltunk, hanem Miattatok is, Kaszinisták! Köszönöm szépen, hogy az útitársatok lehettem, Lili, Lili, Réka, Nóri, Janka, Dominik, Norbi, Andris és Peti!
Folyt. köv.!
